Kastély a Lipótmezőn – a lélek rejtelmei

Az egész úgy kezdődött, hogy beszéltek hozzám a falból. Ha beszélnek, hát válaszolok! Nyilvánvaló, nem? Van olyan hülye, aki ilyenko’ nem válaszol?

Én ké’em Fe’enc József vagyok. Auszt’ia császára, Magya’ország apostoli ki’álya, Cseho’szág ki’álya – ez utóbbit nem is szoktam mondani, me’t ez nem apostoli, szóval csak olyan gyenguska.
1830-ban születtem, vegyes házasságból. Tudniillik anyám nő volt, apám meg fé’fi.

A csehek F’antišek Josef I.-nek hívnak, a ho’vátok F’anio Josipnak, a sze’bek Ф’анц Јозеф-ként isme’nek, a szlovákok szerint F’antišek Jozef I. vagyok, a dallamos nyelvű olaszok F’ancesco Giuseppe-ként emlegetnek. Lengyelföldön én vagyok F’anciszek Józef, a szlovéneknél F’anc Jožef, az uk’ánoknál Франц Йосиф a nevem és a jó magya’ok meg Fe’enc Jóskának mondanak. Na, ez mind én vagyok. Nem könnyű ám ennyinek lenni! Egysze’’e! A ‘ohadt életbe, ez elég nehéz szó!

1868-ban vég’e elkészült az a szép, ’omantikus stílű épület. Ötszáz jóba’át – meghittebb pillanatokban kolléga, sőt pajtás – meg az o’vosok, ápolók abban a hatalmas épületben, meg az ötven holdnyi ’engetege’dőben. Micsoda paradicsom!
Amiko’ meghaltam, azon a csúnya novembe’i napon 1916-ban, akko’ Oláh Gusztáv volt az igazgató a Lipóton. És már működött az uszoda, a teniszpálya, a színház, a zongo’aszalon, meg a pékműhely, a jéggyá’ és a se’téstelep! ’öf-’öf! (Sze’intem ezek a ku’ucok di’ekt szivatnak ezekkel az ’-betűkkel! Nálunk odahaza a malacok azt mondják, hogy wuf-wuf, ez mégis csak kellemesebb nekem.)

Már teljesen meg voltam halva ké’em szépen, de ez a ’emek hely még simán működött! Világhábo’ú ide, ’uszkik oda, még a komcsikat is kibír’ta! Pedig a szovjet o’vostudomány ta’togatott néhány meglepetést az ilyen jellegű megbetegedések kezelése te’én, nemdebá’.

Hát most ké’em itt vagyok elveszve. Én F’anz Joseph Karl von Öste’’eich, oszt’ák főhe’ceg, magya’ és cseh ki’ályi he’ceg, Auszt’ia császá’a, Magya’ország apostoli ki’álya és Csehország ki’álya! Mert ké’em szépen, ezt a nagysze’ű intézetet 177 éves ko’omban, 2007-ben egy tollvonásal bezá’ták. Itt állok most 191 évesen, teljesen elá’vulva.

Hova menjek most? Én egy császá’, egy magya’ ki’ály, egy nagybajuszú Fe’enc Jóska?

Hiszen az egész úgy kezdődött, hogy beszéltek hozzám a falból. Ha beszélnek, hát válaszolok! Nyilvánvaló, nem? Van olyan hülye, aki ilyenko’ nem válaszol?

A Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda, későbbi nevén a Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet – vagyis a Lipót – Ferenc József osztrák császár és magyar király 1860-as rendelete nyomán épült, és 1868-ban nyitotta meg a kapuit. A hatalmas kastély és a hozzá hasonló óriási park világviszonylatban is jelentős intézmény volt, és nem csak építészeti és környezeti megoldásaiban és körülményeiben, hanem tudományos vonatkozásban is. A neurológia, a pszichiátria és pszichológia itt dolgozó tudósai nemzetközileg elismert tudományos műhelyeket – és nem túlzás – iskolát teremtettek.
Az 1913-ban megújult kápolna Nagy Sándor és Róth Miksa remekműve, amelynek pompás falfestményeit a hetvenes évek végén ideológiai okokból lemeszelték. Ezek részbeni restaurálására a későbbiekben sor került.
Az épület műemlék. Állapota folyamatosan romlik.
2007. december 31-én végleg bezárt a Lipót. A minisztériumi indoklás szerint: “az OPNI épülete nem alkalmas a betegellátásra, gazdaságosan nem lehet működtetni. Ebben az épületben gyakorlatilag az utcát fűtjük.”

Az egykori lakók – információink szerint – titokban visszajárnak az intézetbe. Keresve a régi, biztonságos, jól ismert világot.

A lenyűgöző épület állami tulajdon, és úgy tudjuk, nemsokára megújul. Úgy legyen!

Fotók: Salamon Zsolt

További hasonló írások a LITERA-ban!