“Mi – a szüleim és én – 1952-töl, 1958-ig éltünk a kastélyban és a mellette lévö vendégházban (vadászkastélyban), Èdesapám az akkor már müködö Àllami Gazdaság fökönyvelöje volt. Èn az általános iskola utolsó három osztályát ott végeztem el, majd a szigetvári gimnáziumba kerültem. Mondanivalóm lényege: a kastély, a park, a több ezer holdas birtok, az államosítás után is ápolt, rendezett volt, a földek megmüvelve, az állattenyésztés változatlanul magas szinten folyt.
A kastélyban még megtalálhatóak voltak a régi berendezési tárgyak, azt persze nem tudhattam/tudhattuk, hogy ezekböl mennyi volt a háború elött. Volt egy-két “durva” beavatkozás, pl. a mozi (16 mm-es vetítövel) létrehozása: a kastély déli szárnyán a hölgyek rózsaszin szalonja és az urak dohányzója közötti falat lebontva alakították ki a 100 féröhelyes termet. Ezt Salamon Zsolt egyik fotóján felfedezni véltem. – A park szép volt, nyáron feltöltötték a vizes medencét – bárki használhatta, teszem hozzá, hogy a báró úrék idején is. Végül, hogy kik voltak azok a nagytudású szakemberek, akik ezekben az években vezették a gazdaságot: Ravasz Ferenc igazgató, Fischer Elemér föállattenyésztö, dr. Balázs Károly állatorvos, Pòczy Gyula beszerzési osztályvezetö (az ö érdeme annak a tíz egyforma családi háznak az építése, amelyek a község (puszta) elött, a dencsházai út mellett találhatók, a mai napig) és nem hgyhatom ki Èdesapám, Varga Lajos nevét sem. – Befejezésül, hogy mi lett a báró úrék sorsa, nos erröl senki sem tudott, vagy nem mertek beszélni róla. Elöttem, gyerek elött meg végképp nem lehetett erröl említést tenni.”