A kastély magánya: Sorkifalud – Taródháza, Nádasdy-kastély

Sorkifalud. Település a világ végén. Sorkikisfalud, Dömötöri, Szentléránt és Taródháza 1939. évi egyesítéséből jött létre a ma alig hétszáz lakosú kisközség.
Az egykori Taródháza területén áll magányosan a Nádasdy-kastély. Kisebb csoda, hogy még meg tudjuk mutatni. 1989-ben ugyanis bontásra ítélték, mert valahogyan lemaradt a védettségi listáról. Az itt lakó tanár-házaspár, meg a helyi múzeum munkatársai az utolsó pillanatban elérték, hogy ne dózerolják le a boltíves szerkezetű ódon épületet, ami mellesleg Nyugat-Magyarország legrégebbi téglaépítésű kastélya.

Ma már a hajdani településnek nyomai is alig látszanak és a kastély környékén sem lakik senki. Az épület kívülről vadászkastélynak tűnik, de belül a boltíves terek, meg a vastag falak suttognak az egykori hadászati erődítményről, amit annak idején Lapsaként ismertek.
A Tarródyak a XV. században férfiágon kapták a birtokot, de a Nádasdyakhoz már női ágon jutott. Ehhez Tarródy Orsolyát – szerencsére csak papíron – fiúsítani kellett. A fiúsítás a magyar jogban a XIV. században jelent meg, és az Anjou-királyok alatt terjedt el. Lényege, hogy a vagyon megtartása érdekében a lány utódot is fiúként lehetett kezelni királyi engedéllyel.
A Nádasdyaktól a lengyeltóti Lengyelekhez jutott a birtok, majd bonyolult örökösödési hercehurcák után a pallini Inkeyekhez. A taródházi kastély és a birtok sorsa megmutatja a magyar rendi társadalom jogrendjének összetettségét, bonyolultságát és célszerűségét is: a családok így-úgy de nagyrészt meg tudták őrizni birtokaikat még akkor is, ha sorsuk rosszra fordult, vagy elszegényedtek.

A II. Világháború után magyar kastélysorsot Taródházán sem lehetett elkerülni. De még az ide telepített TSZ-majorság, meg a gépállomás is elvesztette funkcióját, amikor az itt lakókat Dömötöribe költöztették.

A kastélynak azonban van számunkra egy különös jelentősége: itt rosszalkodott gyermekként az én Salamon Zsolt barátom. Igen, az a Salamon Zsolt, aki a remek fotókat készíti pusztuló értékeinkről, és akinek a képeihez én mesét szoktam fűzni.
Ha megkérdezi valaki Zsoltot, hogy miért készíti – bocsánat Zsolt: mániákusan – a sajátos és egyedi hangulatú fotóit elsüllyedő múltunkról, akkor ő arra ad valamilyen választ. De kérdezni sem kellene Zsoltot, hiszen ő az anyatejjel szívta magába a múlt iránti elkötelezettséget az ódon falak között.

Salamon Zsolt képei nem festenek fényes jövőt, mert a jövő sajnos nem is az. A tőlünk szerencsésebb történelmi fejlődésű országok kastélyai és kúriái megmaradtak, mert jogos tulajdonosai lakják – hiszen nem vette el tőlük a világot felforgató kommunista rendszer – vagy pedig önkormányzati, alapítványi kezelésbe kerültek (jogszerűen) és ma közösségi illetve kulturális célokat szolgálnak.
A kelet-európai és a magyar sors azonban speciális. Számos magyar kastély és kúria maradt a trianoni határokon kívül, és ami megmaradt a „kis-Magyarországban”, abból is magtár, gépállomás, TSZ-iroda lett, ahol senki sem foglakozott már a múlttal, a címerekkel és a „rohadt kizsákmányoló gróffal”.
A II. Világháború végén megérkező új megszálló hatalom, a Szovjetunió dicső katonái jelentős rombolást végeztek a magyar kis-, közép-, és főnemesség lakhelyein. Az értékeket semmibe vevő, azokat burzsujgyűlölő örömmel tönkretevő „kedves” orosz katona viselkedéséről sokat tudnak – illetve sokszor már csak tudtak – mesélni a szemtanúk. Ahogy múltkoriban elmondta nekem egy idős úr: azokkal az oroszokkal nem volt baj, akik az első hullámmal jöttek. Azok harcoltak, aztán mentek tovább. Csakhogy utána jött a csőcselék.

A magyar lakosság sem volt persze rest: az elnéptelenedő kastélyból vitt, amit tudott. Egy erdélyi főnemesi család ma a kastélyt megtartani és élettel megtölteni próbáló tagja mesélte nekem, hogy több, az egykori otthonukat ékesítő családi festményt talált meg a falubelieknél új funkcióban: viaszosvászon helyett a konyhaasztalt borította. A pohár pont ráfért az öreg gróf fülére.

A munka, amit Salamon Zsolt és még néhány elszánt ember végez egyedülálló. A magyar sorsot, a magyar történelmet kilométerkőként jelző épületek napjainkbéli állapota Zsolt fotóin dokumentált, s ha majd utódaink leltárt készítenek arról, hogy a sokak által ismert történelmi családok lakóhelyei hogyan és miképp lettek semmivé, akkor a XXI. század elején fennálló állapotot ezek a képek fogják megmutatni.

Vannak dolgok, amiket nem mondunk ki, pedig jól tudjuk. Ez egyfajta jótékony eufémizmus. A hazai kastélyok és kúriák jelentős része el fog pusztulni, és velük süllyed mélybe egykori lakóik története és mindennapjai is.
Néhány épület, ami megmenekül, nagy feladatot kap majd. Azoknak kell továbbvinni szerencsétlen sorsú társaik emlékét. Ezekben lesznek majd Salamon Zsolt fotói is kiállítva, mint az indokolhatatlan pusztulás képpé merevített pillanatai.

Hajrá Salamon Zsolt!

Fotók: Salamon Zsolt